A fenti címmel rendeztek október kilencedikén konferenciát a budapesti Európai Ifjúsági Központban, amelyre a Friedrich Ebert Alapítványnak, a Budapesti Corvinus Egyetemnek, valamint a Mona Alapítványnak köszönhetően én is meghívást kaptam. Rendkívül fontos és sajnos még mind a mai napig nagyon aktuális a téma, amelyet e konferencia körbe jár. Mivel európai parlamenti kötelezettségeim nem tették lehetővé, hogy személyesen adjak elő – aznap az alkotmányügyi bizottságban árnyék jelentéstevőként vitáztam Maroš Šefčovičcsal az európai pártszabályozásról -, így rendhagyó módon videó-üzenetben osztottam meg gondolataimat.
Miről van szó pontosan? A férfiak és nők között meglévő bérszakadéknak több, egymással szorosan összefüggő oka van. Az első a szegregáció. A nők gyakran dolgoznak olyan ágazatokban, amelyet a társadalom kevéssé becsül és így rosszabbul is fizeti őket. A nők csaknem fele, több mint 40%-a dolgozik az egészségügy, az oktatás és a közigazgatás területén, arányaiban kétszer annyian, mint a férfiak ugyanezekben az ágazatokban.
Míg e méltánytalanul alulértékelt területeken túlreprezentáltak, addig a vállalatok irányításában megdöbbentően alacsony a nők aránya. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság is elkezdett foglalkozni a problémával. Nagy nyilvánosságot kapott Viviane Reding, jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós polgárságért felelős biztos kezdeményezése, amelyben kötelező kvótákat javasol a nők vállalatirányításban betöltött arányának javítására. Noha a kezdeményezésnek vannak olyan elemei, amelyekkel nem értek egyet 100%-ban, az elvet mindenképpen támogatni tudom, sőt, a paritás kell, hogy legyen a végső célunk.
Sajnos a magyar kormányzat részéről a kezdeményezés már a részletes ismertetés előtt elutasításba ütközött, nem véletlenül fordultam nyílt levélben Balog Zoltánhoz, az emberi erőforrások miniszteréhez. Igyekeztem párbeszédet kezdeményezni vele, de válaszából legnagyobb sajnálatomra kiderült, hogy szerinte ezzel a kérdéssel nem európai szinten kell foglalkozni. Nem hagytuk annyiban a dolgot, négy országgyűlési képviselőtársam javaslatot nyújtott be, amely tagállami szintű fellépést kezdeményez, de azt az Országgyűlés elutasította.
A bérek közötti egyenlőtlenség második meghatározó pillérét a még mindig létező sztereotípiák alkotják. Az előítéletek hatással vannak a nők pályaválasztására, de ugyanide tartozik a tény is, hogy a nők sokkal gyakrabban csökkentik a munkaidejüket, vagy lépnek ki a munkaerőpiacról, mint a férfiak, annak érdekében, hogy gondozási feladatokat lássanak el.
A második pont el is vezet minket a problémák harmadik nagy csoportjához, amelyek akkor jelentkeznek, amikor a nők munkájukat, karrierjüket és magánéletüket szeretnék összeegyeztetni. Jelentősen több nő, mint férfi választja a szülői szabadságot, helyzetüket tovább súlyosbítja a gyermekgondozási intézmények hiánya. A gyermekes nők európai foglalkoztatási rátája kiábrándító: míg a gyermekes férfiak 91,4%-a, addig a nőknek csupán 62,4% dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy a részmunkaidős munkavállalók háromnegyede is nő: minden harmadik nő, a férfiaknak azonban csak 8%-a dolgozik így.
Miért van az, hogy noha az Európai Unió immár több mint ötven éve, a Római Szerződés aláírása óta küzd az egyenlő munkáért egyenlő bért elvéért, sőt, már törvényellenessé is tette az alacsonyabb bért, még mindig vannak tagállamok, ahol létező valóság a bérszakadék? Legkirívóbb példa erre Észtország, ahol a nők átlagosan 27%-kal kapnak alacsonyabb fizetést ugyanazért az elvégzett munkáért, mint férfi társaik!
Az Európai Szocialisták Pártjának Nőszervezete – amely szeptember végén elsöprő többséggel, ötödik alkalommal is elnökéül választott – már 2007-ben kampányt indított „Bérolló, zárjuk be!” címmel. Szervezetünk egy befogadó társadalom feltételeinek megteremtéséért dolgozik, amelyhez elengedhetetlen, hogy ne csak a férfiak, de a nők is ugyanolyan esélyeket élvezzenek az élet minden területén, beleértve a munka világát is. Nem véletlen, hogy társaimmal fáradhatatlanul a politikai döntéshozatal napirendjén tartjuk a kérdést. Ennek egyik eredménye volt az idén második alkalommal megrendezésre került Egyenlő fizetés napja, amelynek eléréséért komoly harcokat kellett vívnunk az Európai Bizottsággal. Végül sikerült elérni célunkat és nemzetközi nappá tenni.
Ahhoz, hogy eredményeket tudjunk elérni, elengedhetetlen a már meglévő jogszabályok betartatása is, az Európai Bizottság határozottabb fellépése, a tagállamok szorosabb együttműködéséről nem is beszélve.
Ez ügyben természetesen az Európai Parlament sem tétlenkedik. Idén májusban Bauer Edit képviselőtársam jelentése alapján állásfoglalást fogadtunk el, amelyben ajánlásokat teszünk a Bizottságnak a női és férfi munkavállalók egyenlő munkáért járó egyenlő díjazása elvének alkalmazásáról, új intézkedéseket kérünk a Bizottságtól, valamint felszólítjuk a nemzeti parlamenteket a fokozott együttműködésre és új megközelítések kidolgozására. Hangsúlyoztuk, hogy a már meglévő jogszabályokhoz hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókat kell társítani, amelyek lehetnének például pénzbüntetés, közigazgatási bírság, valamint állami kedvezményekből és támogatásokból való kizárás is.
A nők munkaerő-piaci esélyegyenlőségéhez a bérolló „bezárásán” keresztül vezet az út. Nem hagyhatjuk, hogy a válság akadályozzon bennünket ebben, vagy eszközül szolgáljon a kérdés szőnyeg alá söprésében. Sőt! A nők munkaerejére most van a legnagyobb szükség ahhoz, hogy kilábaljunk a válságból, de ezt a gazdasági lehetőséget csak úgy lehet kiaknázni, ha a nők azonos feltételekkel indulnak a munka világában is és nem hat napot kell dolgozniuk a férfiakéval megegyező fizetésért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése